Ha Viola Szandra neve szóba kerül, az embernek legtöbbször erotikától átitatott testverselés jut eszébe. Csakhogy a fiatal költőnő ennél sokkal több. Most interjút adott visszagondolva a kezdetekre, és a kortárs magyar költők jelenlegi helyzetéről.
– Mikor kezdtél el költészettel foglalkozni? Minek a hatására?
Szerencsére, mikor gyerek voltam, nem kellett a költészettel külön „foglalkozni”, mert ott volt mindenhol, a mondókákban, gyerekjátékokban, az esti mesében, a kiváló régi rajzfilmekben és később, az irodalom órákon is. Az, hogy az ember olvas, olyan természetes volt mondjuk, mint zenét hallgatni. Már gyerekként komoly elszántság volt bennem, amikor elkezdtem verseket, regényt fabrikálni, már akkor szent ügynek éreztem és egy kisgyerek nagyon komolyan tud venni dolgokat, talán még annál is komolyabban, mint a felnőttek.
– Miről szólt az első versed?
Ha jól emlékszem egy szürke gémről, igazi csodaként éltem meg azt, hogy egészen közelről megfigyelhettem egy ilyen nagy és érdekes madarat. Még nagyon kicsi voltam, de ha jobban belegondolok, a költészet alapvető gesztusa már benne volt ebben a rácsodálkozásban, az antik ember magatartása volt ez a gyermeki megfigyelés, aki nem kezd önmarcangolásba és pszichologizálásba, hanem a nagyszerűt, az előkelőt látja meg a teremtett világban. Valószínűleg formailag ez a vers még kezdetleges volt és számos hibával bírt, de a gondolatisága tanulságos, ráadásul nehezebb „dicsőítő” hangú, pozitív verseket írni, mint olyat, amely a negatív tulajdonságokat állítja pellengérre.
– Mit gondolsz a kortárs költők helyzetéről így, 2019-ben? Van igény még a költészetre?
Egy mikrokultúrát alakítottam ki magam körül, olyan emberekből az egyetemről, a művésztársadalomból, olyan ismerősökből, ahol természetes, hogy mindenki olvas, ezt ma meg lehet tenni, például a közösségi oldalakon; az üzenőfalamon minden harmadik bejegyzés vers vagy kulturális programajánló. De, ha az ember egyszer egy gyökeresen más közegbe vetődik, akkor érhetik durva meglepetések, megrázkódtatások, persze ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy időnként olvasásnépszerűsítő kampányokba kezdek, olyankor azt érzem, valami nagyon másra vagy akár egy-egy polgárpukkasztó gesztusra van szükség ahhoz, hogy felhívjuk a figyelmet a kortárs irodalomra. Ezért is csináltam jó néhány utcai akciót vagy performanszot kötetbemutatóim alkalmával és indítottam el a „Viselj verset!” kampányt, melynek első részeként lemosható verstetoválásokat, a második alkalommal pedig egy irodalmi divatbemutatót hoztam létre.
– Sokszor szokták mondani, hogy a slam poetry kezdi felváltani a klasszikus költészetet. Te mit gondolsz erről?
A költészet is folyamatosan változik, az a dolga, viszont érdemes megfigyelni, hogy egy adott kor mitől idegenkedik a legjobban, például a romantikától vagy kimódoltságtól. Szerintem a slam nem különbözik annyira az úgynevezett „hagyományos” lírától, pusztán azért, mert megvannak a maga előadói módozatai. Amit viszont minden költőnek érdemes lenne a slamtől eltanulnia, az az, hogy mennyire fontos, hogy valaki hogyan adja elő, olvassa fel a verseit, valószínűleg minden költőnek kellene tanulnia retorikát és beszédtechnikát is.
– Sokan a testverselésről ismernek, hogy te vagy a csinos költőnő, aki a meztelen bőrén szép mondatokat visel. Honnan jött az ötlet?
Tánckritikusként tevékenykedtem évekig, egész egyszerűen a tánc, mint nonverbális közeg jól hat rám, kikapcsolok, majd ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy amit láttam, éreztem, azt szavakkal is megpróbáljam kifejezni. Nagyon sok klassz táncfotót is nézegettem, innen jött, hogy ezt a két, ellentétes energiát összekapcsoljam és felfeszítsem rá a mondanivalóm, a „néma” művészetekre, a táncra és a fotóra a lexikalitásával küzdő költészetet.
– Az erotikus felhang csak figyelemfelkeltés vagy sokkal több van mögötte?
Nem pusztán erotikusnak nevezném, hanem a testi jelenlét erejét használónak. Az úgynevezett testvers-fotó műfaja, amely előző, Testreszabás című kötetemre volt jellemző egy komplexebb esztétikai üzenetet sűrít, mozdulat-testarttás, szöveg és fotó elegyébe, amely nem feltétlenül erotikus, de a test szenzualitását használó. Természetesen figyelemfelkeltő ereje is van, hiszen a XXI. században ismét a képek világát éljük, azonban a „testre szabó” gesztus sokkal több ennél. Mi az alkotás végső soron? A releváns válaszok kereséséhez érdemes a Bibliát is forgatni, a „testté lett” ige konkrét és átvitt értelmű manifesztációit kutatni. Szerintem valahol minden művész a Nagy Alkotót szeretné utánozni, vagyis valami szellemi természetű dolgot anyagi természetűként is megmutatni, a lelki, szellemi erő segítségével létrehozni valamit a fizikai világban. Épp ezért érdekes véleményem szerint a szinte légies, szinte csak „gondolatminőségű” verset minél inkább kézzel foghatóvá, materiálissá tenni. Vajon a lelki töltet milyen mélyen képes átjárni az anyag lépcsőzeteit, az igévé lett vers válhat-e hangzássá, képpé, fotóvá, és miként változik meg a test jellege, amikor arra írás kerül? Ezek mind a Testreszabás nagy kérdései.
Az eredeti írás az acnews.hu oldalán jelent meg: https://acnews.hu/profil/viola-szandra-egy-mikrokulturat-alakitottam-ki-magam-korul/2019-04-23/16727