BUDAPESTEN VENDÉGSZEREPELT A SZABADKAI KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka, Az ember komédiája egy sűrített Sziveri-kapszula, amelynek lenyelése beteggé tesz, a költészet gyógyíthatatlan betegévé, egy furcsa, sötéten omló világ szerelmesévé.
Egy olyan világé, amely tökéletes természetességgel aggat ruhakötélre száradni zoknit és emberi szívet, amely megtalálja az ágytálazás és a hányás romantikáját; mindemellett könnyedén és bátran szól a kisebbségi lét gyötrelmeiről, állításait pedig kemény öniróniával teszi még kegyetlenebbé.
Táborosi Margaréta rendezése műfajiságában mind az oratóriumhoz, mind a mozgásszínházhoz és a burleszkhez kötődik. A darab az alig harmincöt évesen elhunyt vajdasági költőnek, Sziveri Jánosnak állít emléket, sorai mellett pedig magának a költőnek az alakja is megelevenedik. Sziveri János Bábel című verse áll az előadás középpontjában, sorai többször is elhangzanak, témái mintegy vizuális, tünékeny visszhangként színpadképekben is megelevenednek. A dramaturgia hangulatok és asszociációk egymásba oldódásából építkezik, csupán egyetlen, a hétköznapi logikát felmutató szál ível végig az előadás hosszán, amely az emberi test gyorsuló romlásának dinamikáját tükrözi.
Az ember komédiája a szenvedés esztétikájában is fölmutatja a szépet és a komikusat. A biologikum felől tekintünk a transzcendens irányába. Ebben a furcsa világmodellben, aki veszít a lét ellen, egyúttal megnyeri a létezést is. Részenként és szavanként engedi ki a birtoklás markából önmagát, bele a teljes szabadságba. A léten innenit a léten túliba forgatva panírozza, és kisüti ropogósra a keserű poénjait. A színpadi eszközhasználat sem kevésbé torz: a színészek óriási infúziós csövekkel és ütőerekkel tekeregnek vagy viaszszoborra tett mécsesről gyújtják meg a cigarettájukat.
Ezek a torz testlenyomatok éppen a lélekről és az emberi mivoltról beszélnek meglepő pontossággal. A babzsákként lógó női mellek és férfi nemi szervek himbálózása groteszk mese az emberi húsról és az önmagából kiforduló szexualitásról. A mozdulatszintaxisok vizuálisan is elevenné teszik a XXI. század egyik legigazabb testesztétikáját, amelyben a szépség a gyötrelemmel, a nevetséges pedig a megindítóan borzalmassal találkozik. Bakos Árpád zenéje is közvetlenül a versek ritmusából és hangulatából születik meg, dallamvilága ugyanolyan merészen keveri a komikumot a tragikummal, mint ahogy Sziveri vall, pattogó páros rímekben, szinte sanzonszerűen a saját haláltusájáról. A lágy metrikusság legtöbbször pandantja az erőszakos iróniával ránk törő Sziveri-gondolatoknak. Az életről nagyvonalúan lemondó, ám mégsem szuicid elegancia meglepő könnyedséget kölcsönöz a kegyetlen témának.
A mozgás egy gesztustánc, amely egyaránt használja a betegségnyelv, valamint az erotika mimikai és metakommunikációs kliséit. A klisé egyébként központi motívuma Táborosi Margaréta rendezői világának, és mint ilyen elem, meglepő átalakuláson megy át. A darab elején néhány színészi gesztus és mozdulat szinte zavaró ripacskodásnak hat, azonban, ahogy egyre inkább elmerülünk Sziveri ironikus nyelvezetében, megértjük, hogy ebben a közegben a túlzásnak is helye van, mi több, csak a túlzó, erőltetett, önmagukat is meghazudtoló lózungok hathatnak őszintének.
Igen, ez az a költői színház, amelynek profizmusát, leleményét és nyomvonalát a magyar színjátszásnak követnie érdemes. S mi több, ez az a költészet, amelynek tekintetében, „itt hagyott szeme tükrében” a kortárs lírának érdemes néznie, mérnie önmagát. Nem véletlen, hogy számos olyan kiváló költőnkre is nagy hatást gyakorolt Sziveri János költészete, mint például Csehy Zoltán, Nemes Z. Márió, Szőcs Géza és Zalán Tibor.
Eredeti megjelenés: https://www.magyaridok.hu/kultura/szemed-tukret-hagyd-csak-itt-nekem-78955/