A cseh abszurd és a cseh sör romantikája töretlen; de nemcsak ezért jó választás Václav Havel színpadra vitele, hanem azért is, mert az Audiencia és a Vernisszázs vendégszereplése a Nemzeti Színházban, egyben a Váci Dunakanyar Színház és a fiatal rendező, Nagy Péter István számára is kiváló bemutatkozási lehetőség a pesti publikum előtt.
A sörgyár már-már a cseh dráma emblematikus helyszínévé vált. Az Audiencia is itt játszódik (söröskartonok és sörösüvegekből készített csillár jelzi ezt), s tulajdonképpen Ferdinánd, az író (Bakos-Kiss Gábor) megzsarolásának kibővített pillanatait örökíti meg. Az Audiencia lélektanilag és dramaturgiailag egyaránt a „robbanásig feszülés” bevett színpadi ingerléseit használja: a látszólag tét nélküli beszélgetés és sörözés apránként feloldhatatlan konfliktussá érik. Ilyen értelemben e dráma felépítése rendhagyó, hiszen a konfliktus, avagy a bonyodalom nem sokkal a bevezetés után következik, sőt, a mű alatt nem is oldódik meg; a Havel-dráma tulajdonképpen nem más, mint a konfliktus artikulálása.
Az elénk vetített humoros s egyben elgondolkodtató korrajz azonban, akárcsak a cseh sör, rendkívül fogyasztható. A homlokát hideg sörbe mártott zsebkendővel hűtő sörmester (Benedek Gyula), kinek véralkoholszintje elkeseredettségével párhuzamosan nő, a kilátástalanság perpetuum mobiléje lesz, hiszen nyomorult, részeg dühkitörése után hortyogni kezd, majd miután némileg kijózanodva felébred, monológját elölről kezdi. Akár egy Prométheusz, akinek folyton újranövő májából a politika lakmározik, a társadalom, a kor áldozata ő, származása, élethelyzete determinálja.
Ki az emberibb karakter? Kivel azonosulunk igazán? A besúgórendszert elutasító, elvhű író alakjával, vagy a sorsának körfogásából kitörni nem tudó, de jóra vágyó kisemberrel?
A két drámát Ferdinand Vanek karaktere köti össze. A Vernisszázs egy baráti látogatás története egy felvonásban. Felszínes társalgás, bárgyú magamutogatás. Az önelégültségig büszke ifjú házaspár a vitatható értékű dísztárgyak és lakásfelszerelések részletes bemutatása után saját intim, szexuális élete feltárásától sem riad vissza: ez a burzsoázia indiszkrét bája, ahol az antik vázát éppúgy a vendég szeme elé tárják, mint a háziasszony nemi szervét, csupán egy a cél: megmutatni és önmagunkat is meggyőzni arról, hogy minden tökéletes. Huzella Júlia kiemelkedően jól alakítja a nimfomániás, hisztériás, elitista feleség szerepét.
Az abszurd, neoavantgárd dráma unalomig ismert kérdések sorából építkezik, melyekre egyre világosabb, hogy nem lehet választ adni, a végkifejlet pedig, az Audienciához hasonlóan, egyben a konfliktus kicsúcsosodását is jelenti. Mindeközben az örök voyeur szerepében aposztrofált néző olyan családi, párkapcsolati titkokba pillanthat be, amelyekhez hasonló mélységűt soha, egyetlen kereskedelmi csatorna sem kínál.
Ilyen értelemben tehát a Vernisszázs a mai valóságshow-k kiváló alternatívája lehet. Havel, a rendező tolmácsolásában, kiváló humorával és tragikomikus karaktereivel csalogatja magához a néző figyelmét. A tréfa mögötti valódi emberi viszonyok csak lassan, óvatosan bontakoznak ki; ez az a dramaturgiai technika, amelyet az előadás folyamán tökéletesen megvalósulni láthatunk, s amelyet Dancsenko oly találóan „víz alatti áramlásnak” nevezett.
Ezek az előadások olyanok, mint nagy hőség idején egy sekély vizű, hívogató tó, amely, mikor a néző megmerítkezik benne, egyszerre irtózatos mocsárrá változik át. Ezt kell tudnia egy jó drámaírónak: szigorú copfba fonni a vizet is, szabályozni az örvényléseket és a sodrást, a rendezőnek pedig… áramlatokra bontani a folyót.
Az eredeti írás itt jelent meg: https://www.magyaridok.hu/kultura/162667-162667/
Comentários