• Viola Szandra

MODERN DIONÜSZIÁK, NYÁRI MULATSÁGOK

NEM SZABAD TELJESEN FELOLDÓDNI ÉS SZÉTZILÁLÓDNI A BACCHANÁLIA ÁLLAPOTÁBAN


Minden bizonnyal a nyár a legvidámabb és egyben a legnyomorúságosabb évszak. Legvidámabb, mert szinte öröknek érezzük ezt a melengető és mindenből áradó derűt, s legnyomorúságosabb, mert látjuk a bőség vetette árnyakat egyre hosszabbra nyúlni, amelyeket mi hiányként érzékelünk.


Kiülünk egy nyugágyra a kertbe, arccal a Nap felé fordulva, és hagyjuk csukott szemünkön át befelé zuhanni a fényt, s úgy érezzük, mintha belülről áradna e ragyogás; hagyjuk, hogy a mindig sötétben lüktető belső szerveket kívülről átmelengesse a derengés, a világosságot és forróságot beigya a bőr.

„Mint ahogy most beszélnek az állatok, s a föld tejet és mézet kínál, úgy az emberből is valami természetfölötti hang csendül ki: istennek érzi magát, ő maga most oly elragadtatva és fenségesen jár, mint azelőtt az isteneket látta megjelenni álmában.” Mert ilyenkor a levegőben van a dionüszoszi igézet: mert „a dionysosi igézet nemcsak az embert fűzi össze újra az emberrel: az elidegenített, ellenséges vagy megigázott természet is újra békeünnepét üli tékozló fiával, az emberrel.


Önként kínálja adományait a föld, és békülékenyen jönnek elő a sziklák és sivatagok vérengző vadjai… Tegyük át képbe Beethoven ujjongó dalát az »Örömhöz«, s ne legyen lomha a képzelőerőnk, mikor milliók remegve roskadnak a porba: ilyenformán közelébe léphetünk a dionysosi állapotnak.”

De miért csillan mégis szomorúság minden csepp vízen? Honnan ered a tükröződés és mi az, ami tükröződik? Az ember saját tekintete, nem más. Azt látni viszont. Mert a világ szépségének illúziója ilyenkor a legerőteljesebb, de az ember saját világában él, s csak néha sejthet meg valamit, ami univerzálisabb és átfogóbb saját létjártasságánál. A csodás hatalmasság feltárulkozása azonban egyúttal saját nyomorúságosságára is emlékezteti az embert.


Ahogy Nietzsche írja A tragédia születésében: „Látva az életre törő létformák túláradó bőségét, a világakarat szertelen termékenységét; e kínok rettenetes pengéje ugyanabban a pillanatban döf át bennünket, amelyben a dionysosi önkívület hatása alatt megsejtjük ennek az örömnek elpusztíthatatlan, örök voltát.”


Nem csoda tehát, hogy ilyenkor az embert mind a kíváncsiság, mind a feledés egyfelé űzi. S mikor nyilvánul meg e kettősség az ember számára leginkább? Ha átadja magát a dio­nüszia ünnepi varázslatának és kesergve-rajongásának, s mindezt némi borral, tánccal, mámorban ődöngéssel teszi. Így van ez, mióta él az ember, a szomorúság kecses és önmagát vigasztaló teste táncba és vigasságba csábítja az érzőt és gondolkodót.



A jelenleg divatos fesztiválok afféle ünnepöszvérek

Mielőtt tehát háborogni kezdenénk a vadul mulatozó és az „erkölcstelen”, önmagukból kivetkőző „mai fiatalok” viselkedésén, próbáljuk megfejteni a moráltalanság genealógiáját. A modern és jelenleg divatos fesztiválok afféle ünnep­öszvérek, amelyeknek ősei két-három ünnepkörből kerülnek ki, úgymint a karnevál, az aratóbál és a szüreti mulatságok; ha pedig e szokások tudattalanját szeretnénk feltárni, akkor – mint megannyi kultúrlélektani utazás alkalmával – ismét a görögökhöz térünk vissza.


A dionüsziák ugyanis mindhárom ünneptípus jegyeit őrzik, úgymint a vetés és aratás szertatása, a bor és mámor ünnepe és a színjátszás hagyományaival is összefüggő, rituális maszkviselés. Mindezek az individuum általánosban való feloldódásának, az önmagaságtól való megszabadulásnak az eszközei, amelyet az Egyben való egység megtalálása követ.


Ezért van, hogy sokan olyan viselkedést is megengednek maguknak, amely eltér a megszokott normáktól, hiszen a dionüszia alatti események nem ebben a világban és nem ebben az időben történnek meg. Persze ez nem jelenti azt, hogy a személyiség határain túlira nézés később megbánást kell, hogy eredményezzen.


A fizikális és egészségügyi veszélyeken túl ezek az orgiasztikus ujjongások ugyanis minden korban magukban hordozták az önelvesztés kockázatát is. Az egyénnek tehát a mámorban tett útja során gondolnia kell arra is, hogy később újból vissza tudjon térni saját énjének centrumához, nem szabad teljesen feloldódnia és szétzilálódnia a bacchanália állapotában.

A másik, szintén gyakran elfeledett veszély azonban az, hogy az egyén képtelen kilépni hétköznapi önazonossága biztonságosnak vélt sémái­ból, s így nem tudja megtapasztalni e jótékony skizofréniát, ezzel megfosztva magát a lét rétegzettségének megtapasztalásától.


Eredeti megjelenés: https://www.magyaridok.hu/kultura/modern-dionusziak-nyari-mulatsagok-900508/

1 megtekintés0 hozzászólás