Baku adott otthont 2013-ban az „International Forum of Young Poetesses” elnevezésű rendezvénynek, amely lehetőséget nyújtott a különböző országok fiatal költőnőinek egymás megismerésére és a kulturális együttműködés további formáinak megalapozására. A fórum kapcsán hazánk képviselőjével, Viola Szandrával beszélgettünk.
KULTer.hu: Hogyan kerültél kapcsolatba az International Youth Union (Nemzetközi Fiatalok Szövetsége) által Bakuban rendezett „International Forum of Young Poetessess” (Fiatal Költőnők Nemzetközi Fóruma) programmal?
A Great Silk Way országos versíró pályázatának első helyezettjeként. Ide „szokatlan témájú” verssel lehetett nevezni, a jutalom pedig maga ez az út volt, és a dicsőség, hogy én képviselhettem hazánkat ezen a nemzetközi konferencián. Ezek után számomra nem volt kérdés, hogy részt veszek-e rajta, hiszen nagyon kíváncsi voltam Azerbajdzsánra és a többi költőnőre is.
KULTer.hu: Pontosan hogyan zajlott a kétnapos tanácskozás? Adódtak-e alapvető, nehezen áthidalható nehézségek számodra, vagy volt-e esetleg kulturálisan már-már áthidalhatatlannak tűnő különbség a költőnők között?
A szervezők nagyon jó munkát végeztek, gondosan megszervezték a programjainkat, jó döntést hoztak, ugyanis úgy gondolom, minden résztvevő méltó volt arra a feladatra, hogy hazája irodalmát reprezentálja és hogy kapcsolatot teremtsen a többiekkel. Tisztelettudó, ugyanakkor kedves és nyitott emberekkel ismerkedtem meg. A költészeten kívül még olyan kényesebbnek mondható témákról is lehetett beszélgetni, mint a vallás, a fejkendő viselése, a politika vagy akár a párválasztás. A fogadó ország segítői pedig nagyon ügyeltek arra, hogy jól érezzük magunkat, valóságos luxuskörülményeket teremtettek az ellátást tekintve, valamint széleskörű hazai és nemzetközi sajtót szerveztek. Még életemben annyi interjút nem adtam egy nap alatt (pláne angol nyelven), mint ott. Talán ennyi elismerést és tiszteletet sem kaptam még soha sehol: az International Mugham Center színháztermében több százan gyűltek össze, hogy meghallgassák, ahogy felolvassuk verseinket, ki-ki a saját anyanyelvén, mögötte pedig kivetítőn olvashatták a nézők az angol fordításokat.
KULTer.hu: A program célkitűzései között szerepelt, hogy az irodalom és a költészet mint összekötő erő funkcionáljon az emberek, a nemzetek és a különböző kultúrák között. Te hiszel az irodalom ilyen erejében? Szerinted célja ez az irodalomnak vagy csupán kellemes hozadéka? Illetve hogyan látod költőként a saját társadalmi felelősségvállalásodat?
Gottfried Benn azt írta: „A költemények senkire nem irányulnak, a Költemény a Semmire irányul.” Szerintem is így van, a költészet önteremtő, saját létét alapozza meg és indokolja, egyszersmind saját maga istene, így istentelenség politikára vagy üzleti céllal felhasználni. Azonban az irodalmárok, pláne a „profik” jól teszik, ha megismerik egymást, ha nem csak a magyar, hanem más nemzetek műveit is olvassák. Úgy gondolom, hogy ezt az információáramlást kell megkönnyítenünk, és az én feladatom is ez. Például ezt szolgálná az is, amit tervezek: műfordításokat készítek és terjesztek, hogy a magyar olvasók egyáltalán lehetőséget kapjanak kazahsztáni, azerbajdzsáni, török, jordán stb. klasszikusok és kortárs költők olvasására.
KULTer.hu: A program nyilatkozatából kiderül, hogy hangsúlyt fektetnek a keleti-nyugati irodalmi-esztétikai együttműködésben való részvételre. Milyen szerepet tudsz elképzelni ebben a törekvésben Magyarországnak?
Legfőbbképp azt tartom fontosnak, hogy legyenek olyan rendezvények, kulturális programok, ahol „szórakozva”, könnyen megismerhetik az országok egymást. Részt vettem például hazajövetelem után nem sokkal az Azerbajdzsán Nemzeti Napon, ahol számos követség tette tiszteletét. Az ilyen alkalmakat jó ötletnek tartom. Ezen kívül jó volna kutatni történelmünk és kultúránk közös momentumait: nagyon érdekes egyezéseket, szóátvételeket, közös népszokásokat találni. Ilyen szempontból az egyre népszerűbb külföldi ösztöndíjas tanulmányutakat is hasznosnak tartom, és természetesen, amit már említettem is, hogy fordítsunk sokat. Oda-vissza.
KULTer.hu: Mi volt számodra a tanácskozás legtanulságosabb momentuma? Sikerült-e szorosabb kapcsolatot kialakítanod a külföldi költő- és írónőkkel?
Furcsa volt azt hallani, hogy még mindig nincs 100%-ig esélyegyenlőség férfi és női szerzők között, s hogy nekünk, nőknek, még mindig kompenzálnunk kell. Persze ehhez azt is hozzátenném, hogy minden, a konferencián megismert országban pozitív irányba tart a folyamat.
Szerintem mindannyiunknak örök élmény volt ez a néhány nap, de ha ki kell emelnem valakit, akkor a bangladesi költőnővel, Samia Tamrin Ahmeddel beszélgettünk nagyon jókat (egészen megragadott engem ennek a nyelvnek a különös dallama), és a görög költőnővel, Stamatia Blagával is összebarátkoztunk. Úgy tűnik, a görög kortárs költészet is hasonló módon modern, szókimondó, sokszor „szlenges” és laza. Akárcsak a magyar költészeti divatban, már ott is jellemzőbb a szabadvers. Ez persze inkább csak másokhoz képest tűnt fel, mert voltak, akik inkább a klasszikus formákhoz ragaszkodtak.
KULTer.hu: Milyen terveid vannak, hogyan fogod segíteni a célkitűzések hazai megvalósulását?
Vilayat Guliyev azerbajdzsáni nagykövettel közösen antológiát szerkesztünk, amelyben a magyar és az azerbajdzsán kortárs költőket mutatjuk majd be. Remélem, hogy a kötetet számos rendezvényen tudjuk majd népszerűsíteni mindkét országban. Később pedig akár angolul, vagy igény szerint más nyelveken is megjelenhet.
KULTer.hu: A program „poetessess” szava és a tanácskozás nyilatkozata is mutatja, hogy jelentős szerepet kapott a találkozón a nőiesség – a kultúraközvetítésben való női jelenlét megerősítése érdekében. Hogyan értékeled a magyarországi költőnők helyzetét a már megismert többi ország viszonylatában? Volt-e valami, ami nagyon meglepett külföldi társaid helyzetét illetően? Volt-e olyan költőnő, akinek szívesen lennél a helyében?
Szerencsére sikerült annyira elfogadnom magam az utóbbi időben, hogy ne akarjak egy az egyben senkivel cserélni, csupán alakítani, továbbfejleszteni szeretném mindazt, ami hozzám tartozik. Nehéz megítélni. Úgy látom, hogy például a jordán vagy egyiptomi társnőink nagyobb szerepet tudtak vállalni a társadalmi célokat illetően, s talán emiatt a véleményükre is jobban figyelnek a hazájukban. Ezeket a mintákat látva tanulság számomra, hogy jobban kell tájékozódnom a közéletben, mert eddig – bevallom – írásaim nagy részét vagy a saját élettapasztalatomból fakadó témák, vagy a filozófia ihlette, tehát az úgynevezett bölcseleti líra tette ki. Mindenesetre remélem, hogy a napi aktualitások terén is tudok majd néha alkotni és rávilágítani igazságokra, mert a költészet nem „Mája fátyla”, hanem épp a még igazabb realitást teremti meg.
A női jelenlétről pedig annyit, hogy ennyi gyönyörű nőt, pláne természetes szépséget egy helyen ritkán látni. Aki nem hiszi, nézze meg a szervezet honlapján az eseményről készült fotókat.
KULTer.hu: 2008-ban megjelent Léleksztriptíz címet viselő kötetedet saját aktfotóiddal adtad ki. Egy helyen azt nyilatkoztad, erre azért volt szükség, hogy így az olvasók kívül-belül is megismerhessenek. Miért érezted szükségesnek ezt a teljes kitárulkozást? Illetve nem félsz, hogy így nem a versek által megteremtődő lelki meztelenség, hanem a testiség kerül túlzottan is előtérbe?
Szerintem a 21. század a test évszázada. Mindenhol a test kerül a középpontba: a kereszténységben, a filozófiában, a divatban, a művészetekben és a médiában. Bevallom, kissé „test-mániás” is vagyok, nem hiába foglalkozok tánckritikaírással is. Szeretem nézni a szép testeket, de a csúnyákat is, ugyanis nincs két egyforma alak, mozgás, járás. Ezenkívül esetemben ez egy kísérletezés is. Törekszem rá, hogy a fotókon a testemet univerzalizáljam, eltávolítsam, és másik testet alkossak a közben mégis sajátomként megmaradó testből. Nem tudom például, hogy egy mozdulatom a fényképre kerülve nem válik-e nyomban fikcióvá. Mit tud megőrizni az emberi test a maga elevenségéből és valódiságából, amely elevenség az én szememben a jó aktokat hitelesíti és legalizálja? Meg hát, nem csak a lélekkel, a testtel is találkozik a szó, arra is hat, és az pedig visszahat rá.
KULTer.hu: Hogyan egyeztethető össze az ebből a kompozíciódból fakadó attitűd és a konferencia alapvető célkitűzése? Nem érzed úgy, hogy ez esetleg azt sugallhatja a fiatal, kezdő költőnőknek, hogy az irodalomban szükség van a testükre ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak?
Testre itt, ebben az életben mindig, mindenhez szükség van. Nem véletlenül mondta Pilinszky azt, hogy ő valamiképp a testével ír, Jézusnak pedig meg kellett testesülnie ahhoz, hogy a szellem igazán jelen lehessen a világban. A keresztények szeretete is három dolgot foglal magába: a testünk, Isten és felebarátunk szeretetét. Az én szememben a test magának az ontológiai igény megfogalmazásának a szimbóluma, a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk vele. Egy költő barátom, Jónás Tamás, amikor nyaggattam, hogy tanítson verset írni, kezdetben mindig azt a feladatot adta, hogy előbb öltözzek fel úgy, mintha az egy vers volna. Jó és nehéz gyakorlat volt, mert az öltözködésünk, stílusunk ugyanúgy reprezentál a világ előtt, s abban ugyanúgy harmonizálni kell a külső tartalmat a belsővel, mint a vers esetében. Szóval azt üzenem, nem csak a fiatal költőnőknek, s nem csak a nőknek, hogy figyeljenek, hallgassanak a testükre, becsüljék azt, és akkor majd az segít nekik, akár még az „érvényesülésben” is.
Eredeti megjelenés: http://kulter.hu/2013/09/egy-koltono-utja/
コメント