• Viola Szandra

„AZ A BAJ, HOGY NAGYON MEGTANULTAM VERSET ÍRNI”-Viola Szandra recenziói


Százötven zsoltár. A cím nemes, majdhogynem túlzó egyszerűséggel (amennyiben az egyszerűség képes a túlzásra) fogja össze mindazt a gazdag, burjánzó versszövetet, amit ez a könyv a magyar irodalomban és Vörös István költészetében jelent.


Bazsányi Sándor irodalomtörténész kérdéseiből és összegzéséből kiderül, hogy a kötetet akár korszakértelmezésként is olvashatjuk, az Ószövetség mitikus düheit a jelen társadalmi problémáiba szublimáló bölcseleti líra ugyanis egyaránt foglalkozik a bűnre való képtelenség, a jóság, a szeretet és a magyarság kérdéseivel. Valamint többször mosódnak egymásba ima és vers, kinyilatkoztatás és ihlet határai: „Templomban verset írni, / imádság-e?”

Bátor tett ez a könyv a deszakralizációk sorában is, talán Esterházyt megelőző merészségű, hiszen míg a posztmodern mester az apafigurát írta szét, s bővítette szinte a lehetetlenségig a szó értelmezési lehetőségeit, addig Vörös István ezt a poétikus aktust az isten-fogalommal hajtotta végre. A posztmodern irodalmi feudalizmus korában a jelentésmezők szélességét figyelembe véve Esterházy Péter „csak” kisbirtokosnak mondható, Vörös István nagybirtokoshoz képest; ezekben a versekben ugyanis az Úr olykor Asszony, s isten egyaránt lehet egy érzés, egy tárgy, vagy egy állat is.



Vörös legújabb könyvében nemcsak a fogalmi, de a műfaji határokat is feszegeti, ugyanis csak valamiféle fojtott zeneiség figyelhető meg a versekben, s érezhető, hogy szinte minden esetben a Bibliában található, azonos számú zsoltár indítja el a verset ihlető gondolatlavinát, azonban a költő hagyja azt a Parnasszus hegyéről óriási iramban görögni lefelé, nagyon messze kerülvén a zsoltár eredetijétől. E sokféleségben maga a választott műfaj teremti meg az egységet, a költő pedig egyfajta posztprófétai, posztváteszi szerepbe bújik. Helyenként Arany János, Babits Mihály, Ady Endre és József Attila zsoltárainak tompa hangja is felsejlik. Afféle unalmon túli közlések ezek, a Pilinszky János által megfogalmazott pozitív értelmezésében a monotóniának, a logikai ismétlődéseknek, a csend és a monotónia átváltozásának csodájaként aposztrofálható.

Vörös István evangéliumi esztétikája, „a Vörös István-gép zsoltárüzemmódjának” dupla trükkje leginkább abban áll, hogy látszólag a szent eldologiasítását viszi véghez, valójában azonban a profán tér szakralizálásával dolgozik. Bár professzionális alkotóval van dolgunk, aki a forma és a filozófia egységéből percek alatt kibont egy verset, mégis érezhető a szövegek líraiságából az intim, személyes jelenlét, a vallomásosság, az érintettség, mely elengedhetetlen feltétele a jó vers hitelének.

„Az a baj, hogy nagyon megtanultam verset írni, majdnem minden helyzetben megy…” – vall költői habitusáról tréfásan a kreatív írást is tanító Vörös István; s valóban, amihez csak a költő hozzáér, rögtön vers lesz belőle, ami természetesen nem baj, az már annál inkább, hogy sokak viszont nem nagyon tanultak meg verset olvasni. E témában is szikrázik a szerző egy zsoltárba burkolt prófétai átkot: „Járja egy angyal / karddal a földet / és akinek a könyvtárában / nem talál verseket, / vágja le!/ Akinek nincs könyvtára, / vágja le! (…) Könyörögni fognak, / hogy ostyán szavakat / vehessenek magukhoz.”

Hát… Áldásom a fenti sorokra, bár szerintem, ha valaki beleolvas Vörös István Százötven zsoltárába, mindenképpen kedvet kap a versolvasáshoz. Ámen!


Az eredeti írás itt jelent meg: https://www.magyaridok.hu/kultura/az-baj-hogy-nagyon-megtanultam-verset-irni-102238/?fbclid=IwAR1Wf66wTDif0noYBm5AV8X6a5o18zxsEw7sS7aJDPQudZlwvcvtRd1Suo0

4 megtekintés0 hozzászólás