• Viola Szandra

A SZERELEM ÉS AZ ISTENI SZERETET KÖZTI ÁTJÁRHATÓSÁG

CHARLES BUKOWSKI VERSE TULAJDONKÉPPEN EGY LEHETETLEN VÁLLALKOZÁS


Mit is ünnepelünk pontosan Valentin-napkor az epilepsziások védőszentjén, a giccsárusokon és pirosbugyi-viszonteladókon kívül? Mi is az a szerelem? Miért ne áshatnánk ezen a napon a szerelemfilozófiák mélyére?


Számtalan klasszikustól millió szerelmes idézetet gyűjthetnénk, azonban van egy különleges XX. századi vers, amely, bár roppant modernnek tűnik, évezredek bölcseletét sűríti össze egyetlen utántöltős költészetkoncentrátumba. A vers címe nemes és hanyag egyszerűséggel: A meghatározás. Charles Bukowski költeménye tulajdonképpen egy lehetetlen vállalkozás. A vers szervezőelve a szerelem fogalmának és érzésének definiálása azonosítások, metaforák mentén. Bukowski verse esetében fokozottan igaz az az állítás, hogy a részek összege még nem feltétlenül adja ki az egészet, a verssorok mint tételmondatok ugyanis gyakran cáfolják meg egymást, ám mégis megragadják a szerelem egy-egy jellemző résztulajdonságát, meglepő módon sokszor épp a hiátusok által. A költő mintegy önreflexióként és önbeteljesítő jóslatként maga is megjegyzi „A szerelem minden, amit mondunk róla, hogy nem az.” A vers eljárása meglehetősen hasonlít a misztikus középkori filozófus, Ál-Areopagita Dénes negatív teológiában használt logikájához, amely szerint bármi állítható, ugyanakkor tagadható is Istenről. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább próbáljunk meg – akárcsak Bukowski – mi is további, sikertelen kísérleteket tenni a szerelem meghatározására. Szóval mi is a szerelem? Szükségképpen határtapasztalat, a határ átlépésével a szerelemben azonban a különbség is megszűnik, ezért sosem juthatunk át teljesen a túloldalra. A határátlépés pedig kockázatos, rokon a halállal, hiszen a szerelmes saját középpontját szerelmébe helyezi át, benne él, vagyis a „halál” után benne születik újjá. Ficino szerint a viszonzatlan szerelmes helyzete a legrosszabb, hiszen ő sehol nem él igazán: mivel saját középpontját egy másik személybe helyezte, így önmagában sem, s ha imádottja nem szereti viszont, akkor így benne sem, hiszen nem tud a másik által újjászületni. Ennek okáért írja Ficino, hogy „Aki azonban nem szereti szerelmesét, azt emberölésben kell bűnösnek tartani”.



A költő metaforái kilátástalanul pontatlannak bizonyulnak

Bukowski versbe gyűjti a szerelemállításokat: „a szerelem az a sörös doboz, amire rálépsz a vécé felé”, vagy „a szerelem a legyek utcáján álló szamár”. Metaforái ugyanolyan kilátástalanul pontatlannak bizonyulnak, mint Isten nevei, amelyekkel már a középkorban is jó néhány filozófusnak meggyűlt a baja. Különböző népek és nyelvek általában a következő szavakkal illetik az istenséget: magas, kiváló, emelkedett stb. Mindenképpen valamiféle felsőbbrendűséget, nagyszerűséget igyekeznek kifejezni. Isten neveinek szinonimakénti értelmezése kapcsán Szent Anzelm azonban úgy gondolja, hogy bármily megnevezés csak pontatlan lehet Istenre nézve, ráadásul méltatlan is. A már említett Ál-Areopagita Dénes pedig egyenesen azt állítja, olyannyira nincsenek alkalmas fogalmaink Isten megnevezésére, hogy az is meglehet, hogy amikor például azt mondjuk: „Isten egy gonosz féreg”, alkalmasabb szavakat találtunk az Abszolútum megnevezésére, mint a jó vagy a szép által. S hát ugyanilyen „kétségbeesetten” folytatja Bukowski is: „a szerelem Hindenburg filmje semmivé zsugorodva” – a sorok mögött Platón örökké koldus Erószának képét is felismerhetjük, hiszen – ahogy Szókratész mondja – „Erósz a jóság és szépség hiányában épp ezekre sóvárog, amiknek híjával van!”, s miképp Erósz, úgy maga a szerelmes ember is, hiszen hogyan is vágyódhatnánk olyasvalami iránt, aminek birtokában vagyunk. A szerelem – egy újabb sikertelen definiálási kísérlettel élve – olyasvalami, amit érinthetünk, mégis elérhetetlen marad. „Amikor a szépséget keressük, a törésen túl a folytonossághoz igyekszünk eljutni, ugyanakkor menekülünk is tőle. Ennek a kettősségnek sohasem szakad vége. De ez a kettősség fogja össze és lendíti előre” – írja Georges Bataille Az erotika című könyvében.


Ugyanezt a jelenséget foglalja össze Vető Miklós isten személyére vonatkozatva: „A távoli szigorú értelemben nem utal semmi egyébre, mint a mi mindenkori helyzetünkhöz viszonyított távolságra, amely minket egy tetszőleges tárgytól elválasztó útvonal hosszúsága.” Az elérhetetlen messzeség, a távolság ugyanis vágyat generál elérésére, hívogató, vágyott állapot, lényege pedig épp abban áll, hogy fenntartja a hozzá fűződő érzületet; a vonzás a távolság megszűntével ugyanis megszűnne ebben az esetben is. „A másikhoz szól, meghívja őt önmagához, de azonnal tovább is kell állnia arról a helyről, ahonnan és ahová a meghívás szólt, egyszerűen azért, hogy önmaga maradhasson, vagyis elérhetetlenül távoli maradhasson.” Georg Simmel A kacérság lélektanában ugyanerről a férfi és nő közötti dialektikáról számol be, arról a játékról, amelyben a résztvevő egyszerre mond igent és nemet, amely ígér és távol tart önmagától, hogy vonzó, hogy vágyott maradhasson, így őrizve meg a szerelmes áhítathoz szükséges távolságot.


Számos filozófus vallja a szerelem és az isteni szeretet közti átjárhatóságot Platóntól Malebranche-on át Bataille-ig, s állítják, a szerelem az istenhez vezető út előszobája. „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanúl” – írja József Attila is. Miért ne lehetne igazuk, hiszen a szerelem alapja is úgymond a hit, ésszel nem magyarázható, s mint olyan, egyfajta csodatapasztalat.


Eredeti megjelenés: https://www.magyaridok.hu/kultura/szerelem-es-az-isteni-szeretet-kozti-atjarhatosag-375790/

3 megtekintés0 hozzászólás