• Viola Szandra

Esszém a magyaridők.hu oldalon: A KÖLTÉSZET MINT VIHARKABÁT

Sok problémát okoztak az elmúlt napok viharai, nagy esőzései. Volt, akinek házába villám csapott, volt, akinek autóját, ingatlanját tette tönkre a beázás, és személyi sérülések is történtek. Mindez igen sajnálatos és kellemetlen, a könnyebb elviselhetőség kedvéért azonban érdemes megismernünk a természeti esemény költőiségét is! Számos nagy alkotót ihletett meg a „villámló fekete nappal“, „a vihar ében tajtéka“, s „amint kürtjébe fú, s riad a föld!“, felhők és gondolatok tolulnak fel ilyenkor, ítéletidőben, míg a szív és a felhőzet föl nem szakadozik.


Amíg az „utca embere“ csak bosszankodik, addig az okos, autonóm ember felfedezi magának az antik kultúra örökségét, s a kultúra erőt adó vitalitását. Keressünk hát a világirodalomban verscseppeket, átnedvesítő, megtermékenyítő gondolatokat, műveket! Shakespeare avagy Greenaway: Vihar, Kuroszava: A vihar kapujában, József Attila: Jön a vihar, Csontváry: Vihar a nagy Hortobágyon, Gergely Ágnes: Viharkabát, Pilinszky: Félmúlt, Shelley: Óda a nyugati szélhez és így tovább. Például ezeket a műveket érdemes egy-egy égzengés alkalmával újranézni, újraolvasni.


Hogyha az eső, a zivatar, a mennydörgés, az özönvíz szimbolikáját vizsgáljuk, rá kell jönnünk hogy tulajdonképpen a mítoszok mezején találjuk magunkat. A szél, a vihar, a villámlás, a menny az ősi kultúrákban mindig isteni princípiumok. A természet az időjárás elemei és az elemek változásai által fejezi ki magát. Shelley versében a „prófétás varázs“ kifejezés is előkerül, s az egész vers a természet, a szél általi kinyilatkoztatás mágikus elemeiből gyűjti össze poétikus dinamikáját.


Miért jó tehát a vihar? Mert elhelyez a térben. Mert lehetőséget ad arra, hogy a profán világból a szent idejébe és terébe lépjünk. A vihar kiemel hétköznapjainkból, mindennapi életünk szokásos szerepeiből és új színpadot csinál a térből. (Gondoljunk csak Shakes­peare hármas szintezésű színpadára.) Bezárul a fejünk fölötti végtelen, s mégis, az égiek közvetlenebb módon avatkoznak be életükbe, megkezdődik egy erőteljesebb, intenzívebb kommunikáció természet és ember között. Az időjárás színháza ez, a fenséges katarzisa.

Mi kell a „viharos“ művekben oly gyakori esztétikai minőségek létrejöttéhez, mint például a pátosz és a fenséges? Burke szerint a fenségesnek óriási kiterjedésűnek, hanyagnak, félelmetesnek, rettentőnek és masszívnak kell lennie. (Ki-ki döntse el saját belátása szerint, az előző vasárnapi vihar megfelelt-e ezeknek a kitételeknek.)

Mindezeken kívül e nem megvetendő esztétikai minőség megvalósulásához szükséges még például egy kis homály is, melyet akár a fölöttünk sötétlő, tornyosuló fellegek is okozhatnak. Gondoljunk csak Mallarmé tiszta költészetére, melynek legfontosabb stíluseleme a homály, az érthetetlenség, s gondoljunk Mészöly Miklós Homály című ars poeticájára is (érdemes utánakeresni, zseniális vers), s olvassuk az erre hajazó, esőmotívumos Zalán Tibor-vers részletét most: „Esőben kezdődött valaki, / ahogy észrevette. Hatalmas / cseppek álltak / a levegőben. / Nem esőcseppek / Nem eső cseppek / Nemes ő-cseppek / Mik hanem.“


Az eső egyben a termékenység szimbóluma is, s így a szellemi megtermékenyítésé. Erre kitűnő szövegmutatvány Jékely Zoltán Csontjaimhoz című versének részlete: „A koponyám mázsás agyag súlyától, / száz év se kell, háromfelé reped, / belészivárog egy tavaszi zápor / s kimossa a porrávált verseket.“ Az Özönvíz motívuma gyakran a világ teremtésével, újjáteremtésével kapcsolatban jelenik meg, az eső pedig szinte az élet vizévé nemesül, a folyton újjáíródó, ősi egység körforgásává, olvassuk erre példaként Oravecz Imre Hetedik koanját: „Ha nem esik az eső, / üres a ciszterna, / ha fél napig esik az eső, / félig telik meg a ciszterna, / ha egész nap esik az eső, / egészen megtelik a ciszterna, / ha nem érzel, / nem értesz, / ha félig érzel, / félig értesz, / ha egészen érzel, / egészen értesz“.


Ne aggódjunk hát a hazánkban egyre szaporodó, özönvízszerű esőzések miatt, inkább rettegjünk, s közben ne mulasszuk el megélni a fenséges káprázatát, s amikor bokáig érő vízben, az aluljáróban tocsogunk, érezzük, a transzcendencia kapujában vagyunk, s élvezzük a természeti erők játékát, végtelen pompáját!


Az erederi írás a Magyar Idők oldalán jelent meg: https://www.magyaridok.hu/kultura/a-kolteszet-mint-viharkabat-508765/

0 megtekintés0 hozzászólás