Verseim a Magyarnaplóban: Béralvó; Kép, falon (Viola Szandra)

Béralvó

Elmennék én béralvónak,

mások helyett álmodónak

vagy árnyék-nyújtogatónak,

a fény, a késő nyári délután helyett.

Nyakamat szívesen szegném

pórul járó hegymászók helyett,

elmennék helyettük a kórházba,

amíg ők felérnek a csúcsra,

vagy mennék bejárónőnek, takarítónőnek,

kivasalnám a szél által összegyűrt tengert,

eltakarítanám a porszemeket a sivatagból,

vagy lennék kezes szobanövény,

villanyfénynél irigyelném a távoli dzsungelt,

vagy lennék féreg, meztelen csiga,

szép nyálkásra-csillogósra másznám

a földön haldokló leveleket,

lennék én bármi, akármi,

csak az nem, ami.

A kép a falon elkopott

a sok nézegetéstől.

Amíg felnőttem,

lenéztem a falról,

a tükörből meg kinéztem

a tükörképemet, eltűnt

volna teljesen, ha valaki

közben ki nem cseréli.

Semmink sincs saját,

egymás testei vagyunk,

saját szeretetünk sincs,

csak közös,

egy és oszthatatlan.